Minden emberben ott van a vágy arra, hogy valaki megértse, mit gondol, mit érez.
Amikor találunk valakit, aki őszintén meg akar minket érteni, és látjuk rajta, hogy tényleg érti, mi zajlik bennünk, azonnal megszabadulunk attól a kényszertől, hogy mások előtt „igazoljuk” a viselkedésünket, a véleményünket, önmagunkat.
Miért vágyunk erre ennyire? A Biblia szerint nem jó az embernek egyedül, és ezt úgy is megfogalmazhatnánk, hogy nem jó az embernek, ha nincs senki, aki megértené, aki tudná, mit érez. Isten a saját képmására teremtett minket, és mivel Ő a kapcsolatok Istene, a saját képmására teremtett ember sem létezhet kapcsolatok nélkül. Sem az Istennel, sem a másokkal, sem az önmagával való kapcsolat nélkül, azaz istenismeret, emberismeret és önismeret nélkül.
Mások megismerése önismerethez is vezet, sőt, csak azok vannak tisztában önmagukkal, akiknek megfelelő számú, mélységű és őszinte kapcsolatuk van. E nélkül képtelenség saját magunkat helyesen értékelni, a saját gondolkodásmódunkat, döntéseinket megérteni! A félelmeink, a sebeink, a bűntudatunk börtönőrökké válhatnak, amelyek bezárnak minket egy sötét cellába. Amikor azonban találunk valakit, aki megért minket, azt vesszük észre, hogy a cellának nincsenek falai, és a börtönőr fegyvertelen. Megértve lenni kész felszabadulás!
Ha ennyire fontos számunkra a megértés, miért van az, hogy emberek képesek hosszú időn át úgy élni egymás mellett, hogy nem sikerült egymást megismerniük és megérteniük?
Az egyik fő ok abban rejlik, hogy legalább olyan erősen vágyunk a szívünk mélyének elrejtésére, mint amennyire szívünk kitárására, a megértésre. Még saját magunknak sem mindig tetszik ugyanis az, amit ott legbelül néha felfedezünk. És ha nekünk nem tetszik, akkor biztos másoknak sem fog, tehát jobb, ha meg sem mutatjuk nekik! Így aztán a félelem, hogy visszautasítanak, ha megtudják, milyenek is vagyunk valójában, visszatart minket az őszinte kommunikációtól.
A másik fő ok az a szintén kellemetlen tény, hogy erősebb bennünk a vágy az iránt, hogy mások minket megértsenek, mint hogy mi akarjunk másokat megismerni és megérteni. Mások megértése ugyanis – valljuk be! – időt és erőt követel tőlünk, ezt az áldozatot pedig nem mindig vagyunk készek és képesek meghozni. Így aztán sokszor megelégszünk az előítélettel.
Még ha őszintén törekszünk is arra, hogy megértsük egymást, előfordul, hogy félre értjük a másikat. Ennek oka a különbözőségünkben rejlik. Férfiak vagy nők vagyunk, ami már önmagában számos lehetőséget ad a félreértésre. Különböző a személyiségtípusunk, például egyesek extrovertáltak, azaz kifelé fordulók és alapvetően közlékenyek, míg mások introvertáltak, azaz befelé fordulók és nehezebben nyílnak meg mások előtt. Végül, rendszerint eltérő a családi hátterünk, a kulturális szokásaink, az értékrendünk, a világnézetünk és az istenképünk is. Tehát nincs mese, nem látunk a másik fejébe, ezért kommunikálnunk kell – és nem is akárhogyan!
A kommunikációt és így egymás megértését különösen megnehezíti, ha például mindig megpróbáljuk kitalálni, a másik mit miért mond, vagy tesz, ahelyett, hogy nyíltan rákérdeznénk. Ez a hétköznapi rövid, nem túl személyes kapcsolódások (bolt, utazás, munkahely stb.) során természetes és hasznos módszer lehet, mert pótolja a „rendes” kommunikáció számunkra hiányzó részét. Káros lehet azonban, ha megengedjük, hogy minden kapcsolatunkban (barátság, házasság) átvegye magának a kommunikációnak a helyét. Ilyenkor ugyanis vagy azt várjuk el, hogy mások találják ki a mi gondolatainkat, amit „valójában” elvárunk vagy közölni akartunk, vagy ellenkezőleg, mi keresünk minden áron valami „mögöttest” a másik viselkedésében. Azaz nem kommunikálunk, hanem manipulálunk, vagy azt kommunikáljuk, hogy a másikat manipulatívnak tartjuk. Mindkét „stratégia” mérgezi a bizalmat, így gátolja a másik megismerését és a megértést!
Ugyancsak gyakori hiba, hogy nem vagyunk tisztában azzal, néha mennyire másként éljük meg a valóságot. Ahelyett, hogy megbeszélnénk azt, ami zavar minket barátunk szavaiban és viselkedésében, más emberekkel szerzett tapasztalataink alapján levonjuk a magunk következtetéseit. Ezek persze gyakran hibásak, és oda vezetnek, hogy a másikat félreértjük, félreismerjük. A férjem például annyira a jelenben él, hogy gyakran elfelejti, mit is fogok másnap csinálni; számomra ez „azt jelenti”, hogy őt nem érdekli az, ami nekem fontos – pedig csak feledékeny, és időnként a saját programjaira is nekem kell emlékeztetnem. Tehát az évek alatt megismertem őt (azaz tudom, hogy milyen), de ez a tulajdonsága időnként elég fárasztó (azaz már megértem őt, de néha nehezen fogadom el, hogy ilyen). A megértés tehát fontos, de önmagában nem elég. Szeretet, tisztelet és is bizalom kell hozzá.
Gyakran megesik, hogy párok szakítanak egymással, mert úgy mond már megismerték egymást, és unalmassá vált a kapcsolatuk. Úgy érzik, hogy minden mondatát be tudnák fejezni a másiknak, és már semmi újat nem tudnak mondani egymásnak. Valljuk be, a napi rutin az emberből mindig ugyanazokat a bejáratott funkciókat hívja elő, és a hétköznapoktól ő maga is hétköznapivá, megszokottá, kiismertté válik. Ezért is van szükségünk az ünnepekre, a nekünk valamiért „valóban különleges” napokra vagy akár a teljes életmódváltásra, tehát hogy ne csak időnként ki-, hanem újra meg újra át is kapcsoljunk. Ilyenkor nem a megszokott módon „működünk”, és más, új oldalunkat is megmutathatjuk – illetve „jól ismert” párunkat, barátunkat is más, új oldaláról ismerhetjük meg. Az új kihívások, feladatok, érdekes, izgalmas dolgok az embert is kihívássá, érdekessé, izgalmassá tudja tenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése